A magyar foci Andorra ellen ismét megmutatta igazi, szánalmas arcát; évtizedes vergődését újabb gyalázattal folytatva.
De nem csak az eredmény zavaró, hanem a látható labdarúgói értetlenség is. Nem értik, hogy a vereség szégyene nem csupán az eredményben jelenhet meg, sőt. Hanem a tétova lelketlenségben, a küzdés hiányában, az alibizésben is.
A mi focista fiaink félreértésben, valami hamis világban bolyonganak. Mintha egyfajta kellemes burokban élnének, ahol a kedvezmények, nagy fizetések természetesen járnak, és teljesítmény valami érdekes plusz, ami nem is feltétlenül szükséges az aranyélethez.
Az aranyélethez nem kell feltétlenül aranylábúnak lenni. A falábúságért is jó fizet a sok fatökű adópolgár…
Kicsit sóhajtva nézzük röviden, hogy miből áll össze a mi elkényeztetett, agyonfizetett focistáink hamis tudata, mi az, amit nem értenek:

a mai magyar bajnokságban játszva a havi többmilliós fizetés nem arányos, rendben lévő dolog,
a brutális fizetésnek a teljesítményért, üzleti alapon kéne jönnie, nem pedig a politikai akarattal csatornázott állami pénzekből,
a jó körülmények nem magától értetődőek, itt főleg nem teljesítményarányosak,
a lelkes szurkolók nem az egész ország véleményét képviselik,
ajánlott figyelembe venni azt a tömegvéleményt is, hogy adófizetői pénzen gazdagodva gyalázat az ilyen teljesítmény,
a magas jövedelemben (is) megnyilvánuló bizalmat valahogy meg kéne szolgálni,
a rossz játék nem azonos a lelketlen, alibizős focival,
a lelketlen játék nemcsak alkalmatlanság, hanem elfogadhatatlan arrogancia is,
játékával egy magyar focista nem csak önmagát, hanem az országot (klubot) képviseli,
ilyen jövedelemmel a teljesítmény nem csak sportszakmai, hanem erkölcsi kérdés is,
a lehetőség elfogadásával a sportban is vállalnunk kell a felelősséget is,
a falábat, ha arannyal vonjuk be, akkor is csak faláb.